j

Eltelt egy hét majdnem mialatt nem írtam semmit, semmihez nem nagyon volt kedvem, se olvasni, se filmet nénzni, sem semmi mást csinálni. Most is erőtlen vagyok, egy kis betegséget is elkaptam, egész nap csak feküdtem az ágyban, és hol aludtam, hol épp fáradtan pislogtam. Ennyi volt a mai teljesítményem. Egyetlen dolog ad egy kis reményt, hogy mehetek haza a hétvégére. Ez sem dob nagyon fel, mint kellene, de valami kell, amibe kapaszkodhatok. 

Miért? Miért nem jó most? Akkor mi fog megváltozni? Semmi igazából. És az is elmúlik, elég gyorsan ráadásul, tehát nagy örömteli változások utána sem fognak érni. Feleslegesen töprengek csak, és siratom magam. Nem panaszkodom senkinek, csak magamnak. Egyre borúsabban látok mindent, míg végül tényleg minden borús nem lesz. 

Szánalmas. 

Pedig ez vagyok én. Ha valami is jól működik, tutira elrontom. Hiszen: hát semmi sem tarthat örökké. Tehát a boldogságom sem. Ezért muszáj tönkretennem. Teljesen idióta vagyok. Nemhogy élvezném, ha valami jól működik, és nem rágódnék tudat alatt,rajta, hogy tutira jön valami rossz, hiszen nem tarthat ez így mindig. Nem, nem tudom teljesen élvezni az adott pillanatot, csak ideig-óráig. Aztán jönnek a szokásos meseszép gondolataim. Nem lehetne valahogy kiírtani őket??? Ha lenne rá mód, már ott sem lennének. Hol volt, hol nem volt. 

Majd egyszer, ha eljön ez a pillanat... ami sosem fog - mondja a mesegyártó gondolatom - akkor végre nem foglalkozva a jövővel, sem a múlttal, csak azzal, hogy most minden jó, élvezni fogom teljes mértékben az életet.  Mert hát szeretek én élni.